Az Á.u. 47 március-április hónapjában(római időszámítás szerint: a város alapításától számított 520. év) Róma városában tomboló jelentős mértékű zavargások közkeletű elnevezése.
Előzmények[]
Az elmaradt pun háborúk jelentett vérveszteség nélkül és az ómagyar technikai segítségnek köszönhetően a Római Köztársaság és méginkább Róma városa hatalmas népességnövekedésen ment keresztül. Ezek azonban gyakorlatilag előre hozták az Átkerülés nélküli történelemből ismert társadalmi problémákat, a kisparaszti rétegek elszegényedését, a nyomortelepek megjelenését és a bűnözés drámai mértékű növekedését. A római hivatalnokok jelentései szerint Á.u. 47 elején a közsegélyen elők száma meghaladta 25.000 főt. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a külső fenyegetettség hiányában a római társadalom kohéziója nem erősödött meg, a frakcióharcok kiéleződtek.
A zavargások konkrét kiváltó okának a galliai helyzet alakulását szokás megjelölni, ezt a háborút a Köztársaság az új földek megszerzésének céljával indította el, ugyanis ezzel próbálták enyhíteni a túlnépesedést és az ebből eredő feszültséget. Varro futárja március 2.-án érkezett meg a városba és délben a Forumon közzétette a legátus levelét melyben a Lacus Lemanus (Genfi-tó) környékét saját birtokának nyilvánította és a halban gazdag vizet szegélyező dúsan termő földekre kétezer telepest hívott meg. Varro üzenetét még kétszer hirdették ki élőszóban a Forumon és több példányban lemásolták, így estére az egész város értesült róla.
A Szenátus másnapi gyűlésén heves vita bontakozott ki a hagyományokat szinte mindenféle módon felrúgó cselekedet kapcsán, többen kezdeményezték Varro azonnali leváltását és visszarendelését Rómába, azonban a populus párt tagjai védelmükbe vették a nép körében rendkívül népszerű tábornokot és elhalasztották a szavazást.
Márciusi események[]
Március 5-én hajnalban a Szenátus következő ülése előtt a populus párt hívei többezres, botokkal és késekkel felfegyverzett tömeget csődítettek a Szenátus épülete elé, hogy ezzel félemlítsék meg a Varro visszahívását szorgalmazó szenátorokat. A felfokozott hangulatban végül ismét eredménytelen maradt Varro eltávolításának kísérlete, azonban a tömeg hangulata egyre feszültebbé vált és a főbb hangadók elterjesztették, hogy a gazdag szenátorok a saját maguk számára foglalták le a Rhodanus-völgy legkövérebb földjeit (ez egyébként részben igaz volt). A felhergelt tömeg rátámadt az épületet elhagyni készülő szenátorokra, és a lictorok csak véres küzdelem árán tudtak megfékezni a tömeget. A "Szenátus lépcsőjén vívott csata" hetven áldozatot követelt, és a további zavargások kiindulópontjául szolgált.
Az "Szenátus lépcsőjén vívott csata" hatására éjszaka folyamán a Tiberis menti nyomornegyed lakói felfegyverkezve fosztogatni kezdtek, több száz boltot kiraboltak vagy felgyújtottak és sok kereskedőt megöltek. Március 6-án reggel a csőcselék megtámadta Marcus Aulus Cornelius optimata párti szenátort és kíséretét, halálosan megsebesítve a szenátort és megölve további öt lovagot. Erre reagálva a szenátorok egy része elmenekült a városból, többen azonban felfegyverkezés mellett döntöttek. Az város polgárai bezárkóztak, az éjszaka pedig a pártok hívei vagy a egyszerű fosztogatók harcoltak az utcán. Március 10-25 közötti harcokban további 5 szenátor, 75 lovag és nagyjából 1000-1500 közrendű polgár vesztette az életét.
A Szenátus optimata párti szenátorai a két Itáliában állomásozó légió behívását és a nagy tekintélynek örvendő Lucius Caecilius Metellus egykori konzul diktátori kinevezését követelték, a populus pártiak azonban ezt megakadályozták, noha abba beleegyeztek, hogy a két légiót Róma alá rendelik azonban a városba lépésüket megtiltották.
Ómagyar lépések[]
Az isztriai-válság utáni hűvös légkörben az ómagyar követség kezdetben jobbnak látta, ha kimarad a forrongásokból és március 7-én bezárkózott. Március 9-én azonban szerencsés körülmények között értesültek egy Gaius Claudius Centho ellen tervezett merényletről és az ómagyarokkal szoros barátságot ápoló egykori konzul megmentése mellett döntöttek. Miután a volt konzult álruhában a követségre menekítették értesítették a Antiügyi Minisztériumot. Az eset miatt a Felderítö Parancsnokság, az antiügyiek kifejezett tiltakozása ellenére a követség védelmének a megerősítése mellett döntött és egy század tengerészgyalogost küldetett Rómába. A gyors reakció érdekében a katonákat a Róma-Fiume távolságot oda-vissza végigrepülni képes hat hidroplánnal három fordulóval szállították a helyszínre (a repülők a Tiberis vizén landoltak). Ez volt az Ómagyar Honvédség első nagyszabású légi-szállítású művelete (Toronyugrónő-hadművelet).
Az ómagyar katonák végül semmi lényeges szerepet nem játszottak a későbbiek során, a diplomácia azonban igen. A városban tomboló káosz hatására ugyanis a két fő párt hajlott a megegyezésre azonban az egymás iránti bizalmatlanság miatt szükségük volt egy biztonságos, semleges helyszínre, amelyre a jól védett ómagyar követség kiválóan alkalmasnak bizonyult. Az első puhatolódzó levélváltások március 27-én indultak meg, a leveleket az ómagyar követség alkalmazottai kézbesítették. Végül április 5-én sikerült megegyezni egy személyes, az ómagyar követségen lebonyolított tárgyalásban a két párt vezetőinek részvételével.
Az áprilisi események és a Vaticanus Konkordátum[]
A március közepi vérfürdő hatására mindkét párt belátta, hogy a harcok fokozódásával nem nyerhetnek semmit így április elejére már a rend helyreállítására törekedtek, ugyanakkor a kölcsönös bizalmatlanság légkörében a pártok féltek saját fegyvereseik feloszlatásától. Az ómagyar követség ebben a helyzetben különlegesen fontos szerepet kapott, ugyanis jól védett, semleges helyszínként mindkét párt vezetői elfogadták a tárgyalás helyszínéül.
A két magas rangú szenátorokból álló delegáció április 5-én kezdte meg a tárgyalásokat, és három nappal később sikerült megállapodniuk a részletekről. A Vaticanus Konkordátumot a populus és az optimata párt vezetői valamint az ómagyar nagykövet április 8-án írta alá. A megállapodás után lehetségessé vált a város falainál lábhoz tett fegyverrel várakozó légiók behívása és a közrend helyreállítása.
Következmények[]
A márciusi háború többezer életet (köztük 6 szenátor és 130 lovag) követelt és komoly tanulságtételül szolgált egy római polgárháború lehetséges következményeiről az elkövetkező nemzedékek számára. Ez az esemény a fegyveres helyett a konfliktusok politikai szinten tartásának irányába terelte a római elit viselkedését. Ugyanakkor felértékelődött az ómagyar békeközvetítés szerepe és az isztriai-válság által megtépázott kapcsolatok újra enyhülésnek indultak.