FANDOM


A félszigeten kitört (vagy arra átterjedt) háborúk közül azt emlegetik "Az Ibériai háború" néven, amibe először avatkoztak be tevőlegesen ómagyar erők, ha nem is nagy számban, de annál nagyobb hatást gyakorolva a végkifejletre. Áu. 32-ben tört ki.


Előzmények Szerkesztés

Ómagyarország már néhány évvel az Átkerülés után megtette az első lépéseket a világpolitikai tényezővé válás felé. A Fiume megalapítására küldött expedíció, a flottaépítési-program, majd Szicília ómagyar protektorátussá tétele Héron király vezetése alatt mind azt a célt szolgálták, hogy megakadályozzák egy anti hatalom dominanciáját a Földközi-tenger térségében. Az Átkerülés után kialakított stratégiai tervezet szerint Rómának Nyugat-Európát, Karthágónak Észak-Afrika nyugati, a Ptolemaidák uralta Egyiptomnak Észak-Afrika keleti részét és esetleg Kis-Ázsiát szánták. Az ómagyar külpolitikai minden lépése ezen célok elérését szolgálta.

Szicília protektorátussá tételével megakadályozták a római-pun háború kitörését, a két feltörekvő hatalom és Ómagyarország viszonyát szerződésben is szabályozták. A háború elmaradása viszont nem szüntette meg az ellentéteket, ráadásul a karthágói terjeszkedés fel is gyorsult Ibériában. Ezt a területet a (titkos) ómagyar tervekben Rómának szánták, hogy a két rivális hatalomnak ne legyen szárazföldi határa, és az is egyértelműnek látszott, hogy a punok nem fogják önként feladni az ásványkincsekben és egyéb erőforrásokban gazdag területet. A Nyugati-medencében növekvő feszültséget egy idő után már nem is akarták visszafojtani, a stratégiai tervezők egy olyan gyors lefolyású háborút képzeltek el, amiben rejtett ómagyar támogatással (titkosszolgálati eszközök, a Dezinformációs Alosztály tevékenysége) a helyi keltibér lázadókat felerősítik, majd az így keletkezett hatalmi űrt római és/vagy ómagyar csapatok töltik be. A Karthágóval való nyílt konfliktust kerülendőnek tartották, mert az ómagyar flotta nem lett volna képes megvédeni az összes érdekeltséget és szövetségest, amint ez Massilia elfoglalásakor be is bizonyosodott. A konfliktus kitörése Hamilkár Barkasz nevéhez fűződik, aki a pun flotta jelentős részének összevonásával felborította az addig tiszteletben tartott status quo-t.

A háború eseményei Szerkesztés

A harci cselekmények előestéjén az ómagyar flottát kereskedelmi egységek besorozásával erősítették meg. (Ezek szolgálatból kivont régi hadihajók voltak, általában segédcirkálóként biztonságosabb helyekre kerültek, felszabadítva ezzel a komolyabb harci egységeket.) A római és karthágói diplomáciai tevékenységet is fokozták, illetve elkezdték kidolgozni a terveket a sebezhető ómagyar és szövetséges kolóniák kiürítésére, de ezek a tervek végül nem készültek el időben és hiányosnak illetve néhány esetben megvalósíthatatlannak is bizonyultak.

A Txurruka-féle lázadás

Noha egyes történészek Hamilkár sikeretelen Massilia elleni támadását (ennek során pusztult el az If szigetén álló szénraktár) tartják az ibériai háború kezdetének, a ténylegesen Ibéria területén zajló harcok a Txurruka-féle felkeléssel kezdődtek.

A karthágói hóditás ellen az őslakos keltibérek több kisebb-nagyobb lázadást szerveztek, ezek azonban elvéreztek a nagyobb létszámú, jobban felfegyverzett és képzettebb karthágói zsoldossereg ellen. A hódítóknak csupán a Pireneusokban élő törzsek tudtak ideig-óráig ellenállni, ezek a törzsek azonban viszonylag kis létszámúak voltak és igen ritkán működtek együtt, így a karthágóiak nem tekintették őket komoly fenyegetésnek (legalábbis katonai szempontból, kereskedőket és bányatelepeket fosztogató rablóként gyakran keserítették meg Barcino és Tarraco kormányzójának az életét).

Az Á.u. 33 kora tavaszán kezdődő felkelés azonban több szempontból is különbözött a korábbi rablóportyáktól. Először is ekkor jelent meg az ún. ibér kard (sokak szerint ómagyar hatásra, ugyanis a fegyver középkori mintát követett) a lázadók kezében, amely felülmúlta a karthágói csapatok fegyverzetét. Másodsorban a lázadók erős vallási motivációval bírtak, és az idegen isteneknek hódoló karthágóiak elűzése a törzsek közös ügyévé vált. Harmadrészt Txurruka személyében egy különösen tehetséges és motivált vezér állt a lázadás élére, aki az ibérek vallásos lelkesedést is saját javára fordította.

A hegyekből előretörő felkelők több telepet és az Iberus-völgy gyengén erődített városait is birtokukba vették, majd Illtrida mellett legyőzték Baalhanno tarracoi kormányzó seregét. A győzelem után az Iberus-völgy szinte összes törzse a lázadók mellé állt és április közepére Barcino és Tarraco városába szorította vissza a karthágói csapatokat. A Barcino-t ostromló keltibér sereg táborában április 30-án (egyes források szerint május 1-én) Txurrukat Ibéria királyává választották.

Hamilkár észak-ibériai hadjárata

Az észak-ibériai csapatok vereségeinek hatására Hamilkár északra vonult az Új-Karthágónál állomásozó főseregével és május végére felmentette az ostromlott városokat és visszafoglalta az Iberus-völgy nagyrészét. A Txurruka vezette keltibér fősereg azonban kitért az ütközet elől, és délnek vonult, ahol újabb törzseket nyert meg saját ügyének.

Júniusban Numatia mellett az ibérek legyőzték Hamilkár előőrseit, a karthágói fősereg elől azonban ismét visszavonultak. Június-július folyamán tovább folytatódott a macska-egér játék Hamilkár és Txurruka seregei között, az ibérek azonban újabb két kisebb karthágói seregtestet morzsoltak fel. A veszteségek hatására Hamilkár visszavonult az Iberus-völgyébe és újjászervezte a hadseregét.

A váltakozó sikerrel folyó harcok mellett az ibérek jelentős győzelmet arattak a diplomáciai fronton, ugyanis a massiliai görögök titkos Hamilkár ellenes szövetséget kötött a Txurukka vezette lázadókkal.

A Hamilkár-ellenes koalíció

A felkelők elleni sikertelen hadjárat után Hamilkár, renegát ómagyar erők támogatásával, jelentősen megnövelte seregét, ami így 80-100.000 főre duzzadt. Ez a sereg jóval nagyobb volt, mint amit Ibéria jövedelméből fenn lehetett tartani, így az ómagyar diplomácia könnyen el tudta hitetni, hogy Hamilkár az ibériai felkelés leverése után hódító hadjáratokat folytatna. Ezeket a gyanúkat a későbbi karthágói polgárháború eseményei részben igazolták.

Augusztus folyamán, az ómagyar diplomácia aktív közreműködésével Hanno, a karthágói arisztokraták vezetője és Metellus a Római Köztársaság konzulja szövetséget kötött Hamilkár ellen. A szövetséghez később Héron, Szicília királya és a massiliai görögök is csatlakoztak. A massilaiak és Txurruka közötti kapcsolatot kihasználva a koalíció és az ibérek igyekeztek összehangolni a hadműveleteiket. A koalíció első nagyobb hadművelete barcinoi partraszállás volt, melynek során Hanno flottája két római légiót tett partra Barcino közelében.

Hamilkár kivonulása Ibériából

Hogy még téli esők (mely a hegyekben havat jelentett) előtt döntést csikarjon ki, Hamilkár szeptember közepén megindította seregeit az ibérek ellen. Az előző hadjárat kudarcából tanulva, négy erős seregtesttel nyomult előre, melyek mindegyike nagyobb létszámú volt, mint Txurruka hada. Ez a hadrend azonban meglehetősen lassúnak, nehézkesnek bizonyult, az ibérek veszteség nélkül húzódtak vissza a hegyekbe. Ráadásul a támadó erők létszámát csak a parti területek szinte teljes kiürítésével lehetett biztosítani, így az Itáliából átszállított légiók és a római Fabius tábornok vezette massiliai zsoldossereg egy gyors csapással elfoglalta Barcino és Tarraco városát.

A két ellenség által fenyegetett, fő északi utánpótlási bázisait elvesztő Hamilkár seregének egy részével Új-Karthágó felé vonult vissza. Ezzel a sereggel időt akart nyerni, hogy seregének másik felét Afrikába menekítse. Az Iberus folyó mentén ugyan megállította a római-ibér sereget, de miután Hanno ostrom alá vette Új-Karthágót kénytelen volt a lehető leggyorsabban délnek vonulni.

Az Új-Karthágó környékén vívott harcokban külön-külön legyőzte Hanno csapatait majd a ibéreket, azonban a túlerőben lévő, Fabius vezette rómaiak elől kénytelen volt visszavonulni Új-Karthágó falai mögé. A várost a szárazföld felől a rómaiak és ibérek ostromzára, míg a tenger felől Hanno flottájának blokádja vette körül. A városba csupán az ómagyar hajók juthattak be, akik az itt rekedt diplomatákat és kereskedőket mentették ki. A város falai elleni első roham november 2-án indult, majd november 5-e éjjelén a támadók bejutottak a városba, amit szinte teljesen elpusztítottak. Maga Hamilkár álruhában, egy titkos föld alatti alagúton szökött ki a városból, majd egy megbízható embere Afrikába csempészte.

Ezzel egy időben Haszdrubál és húszezer megmaradt embere átkelt Mauritaniába, a Gibraltárt ellenőrző ómagyarok hallgatólagos jóváhagyása mellett. A háború utolsó mozzanataként Gadír helyőrsége rövid ostrom után, szabad elvonulás fejében Á.u. 34 január 9-én megadta magát, ezzel Karthágó elvesztette utolsó európai birtokát is.

A háború következményei Szerkesztés

  • Nagyjából kialakult az ómagyar terveknek megfelelő határvonal a római és a karthágói befolyási övezet között a nyugat-mediterráneumban, Karthágó kiszorult Európából anélkül, hogy komolyabb összetűzésbe keveredett volna a Római Köztársasággal afrikai területen.
  • A pun területeken polgárháború kezdődött Hamilkár Barkas és Hanno között, ami végül Hamilkár királlyá koronázásával végződött, de hosszú időre meggyengítette a pun tengeri hatalmat, lehetőséget nyújtva arra, hogy a rómaiak és ómagyarok megerősítsék a pozíciójukat a frissen elfoglalt ibériai területeken.
  • Szorosabbá váltak a római - ómagyar kapcsolatok, ami végül egy ómagyarok által is támogatott galliai hadjáratban csúcsosodott ki. AZ ómagyar vezetés a római megszállást egyfajta előemancipációnak tekintette az európai területeken.