Wikia

Ómagyarország Wiki

Ómagyar történelmi korszakok

Vitalap0
357pages on
this wiki

Az Átkerülés után kialakult Ómagyarország történelmét hagyományosan több korszakra osztják, bár mind a korszakolás, mind a korszakhatárok kijelöléles számos vita tárgyát képezi. A legáltalánosabban elfogadott korszakolás a következő:

Az Átkerülés koraSzerkesztés

Rövid, átmeneti korszak, ami a XXI. századi terület múltba sodródásától az első, immár az új rendszernek megfelelő módon lezajlott általános választások után alakult országgyűlés első ülésével zárul a hagyományos felosztás szerint. A korszakot az Átkerülés sokkja, a kezdeti nehézségek, nélkülözések, környező anti népekkel szembeni fegyveres fellépés/védekezés és az első stratégiai műveletek jellemzik. Kialakul az új hatalmi elit magja, új alkotmány születik, megerősítik, átdolgozzák a korábbi törvényeket, kialakulnak az első sajátosan ómagyar szervezetek, megkezdődik az emancipációs folyamat.

Az albertizmus koraSzerkesztés

A korszak névadója Albert István, aki különféle tisztségeket viselve gyakorlatilag élete végéig Ómagyarország vezetőjének, "erős emberének", egyesek szerint "királyának" számított. Élete során és pár ciklussal a halála után is pártja, a Nemzeti Párt minden választás után kormányra tudott kerülni, bár ezt többször csak egyéb pártok, általában a Karitasz Szövetség bevonásával tudta megtenni.

A korszak jellemzője az intenzív területi terjeszkedés és az ezt megalapozó stratégia ki- és átdolgozása. Ómagyarország leendő határait a diplomáciában már ómagyar területként kezelték, a még meg nem szálltakat is. Az albertizmus nagy hangsúlyt fektetett az átkerült tudásanyag védelmére, szigorúan üldözte az időszennyezést és sok szempontból izolacionalista külpolitikát folytatott, csakis saját érdekeinek sérelme esetén avatkozott anti államok ügyeibe. Legfontosabb külpolitikai lépése a pun-római konfliktus kezelése, az átkerült történelmi tudás és a főként erre a célra megépített tengeri hadiflotta (az Adria Svadron) segítségével megakadályozták a két nagyhatalom végzetes összecsapását, majd az Ibériai-háborúval elérték a kitűzött célt, Róma európai, szárazföldi, Karthágó afrikai, tengeri hatalommá vált. Közvetlen érdekeik nem feszültek egymásnak, de bármikor fel tudták használni az egyik felet a másikra való nyomásgyakorlásra. Az egyéb anti hatalmakkal minimális politikai és egyéb kapcsolatokat ápoltak, azokat is főleg csak Fiume némileg különutas politikája miatt. A többek által szorgalmazott nagy távolságú expedíciókat is visszafogta az albertista rendszer, még azokat is, amik stratégiai nyersanyagok beszerzésére irányultak volna, mert koncepciójuk szerint Ómagyarországnak önellátónak kell lennie, ezért azokat a technológiákat, megoldásokat részesítették előnyben, amikhez minden adott volt helyben.

A végleges határok elérése és megerősítése mellett a korszak legnagyobb eredménye a lakosság megnövelése és emancipálásra, erre kimagasló mértékben költöttek, viszonylag eredményesen, bár későbbi konfliktusok magjait is elvetve. Az emancipáció egyfajta "belső honfoglalást" jelentett, a megszállt területek anti lakosságában és a különféle módokon (önként, rabszolgakeresők által) bevándorló emberekben kialakult egyfajta ómagyar tudat, az emancipációs szintek rendszere pedig elméletileg mindenki számára lehetőséget nyújtott az előrelépésre, bár a gyakorlatban ez nem mindig működött. A társadalmi feszültségek különféle polgárjogi mozgalmakat hívtak életre, melyek közül vezető szerepet a később párttá is alakult Kelta Tigrisek játszott.

Az albertizmus kora nem zárult le Albert István halálával, a Nemzeti Párt egy ideig még meg tudta őrizni vezető szerepét és fokozatosan előtérbe kerültek a haladó albertisták, akik úgy látták, hogy a Kárpát-medence elfoglalásával és a milliós, a kor szintjén fejlett iparral rendelkező gazdasággal Ómagyarország már készen áll arra, hogy a térségén továbblépve globális méretekben cselekedjen.

A kinyílás koraSzerkesztés

Ómagyarország fokozatosan feladta addigi izolacionalista külpolitikáját és egyre több politikai, kereskedelmi és gazdasági kapcsolatot épített ki szomszédaival, illetve távolabbi anti hatalmakkal, közösségekkel is. A folyamat többször megtorpant az időszennyezéstől való félelem miatt, de - főként a régi vonal képviselőinek kihalásával - ezen a szakaszon sikerült túllépni. Emlékezetes a "Puskafrász", ami egy cikksorozat nyomán robbant ki, ami feltárta, hogy több anti hatalom is rendelkezik tűzfegyverekkel felszerelt "elitalakulatokkal". Korábban az ilyen információk azonnal beavatkozást vontak maguk után, a politikai következményekre való tekintet nélkül a Felderítő Parancsnokság adott szakszolgálata felszámolta az ómagyar technikához jutott anti erőket, likvidálta a személyeket, de az új ómagyar vezetés nem támogatta az ilyen akciókat, rámutatva arra, hogy pár tucat elavult lőfegyver nem jelent valós veszélyt Ómagyarországra.

Számos állami és magán (illetve vegyes) expedíció is indult a világ minden tájára, ezek sokszor nem csak felderítettek, hanem kisebb-nagyobb telepeket is létrehoztak, de a nyitás fő hangsúlya Európára és a Mediterrán térségre korlátozódott, a tengerentúli vállalkozások megmaradtak az újságok hírrovatainak szenzációjának.

Az anti hatalmak egymásközti konfliktusaiba Ómagyarország egyre többször avatkozott be, egyfajta csendőrszerepet játszva, nem mellesleg saját elképzeléseit is erőltetve, ami nem mindig járt pozitív hatással. A Római Köztársasággal egyre szorosabbá vált a szövetség és az együttműködés, Róma ómagyar segítséggel megszállta és romanizálta Európát egészen Ómagyarország északi határaiig. Az ómagyar tervezők hosszútávú elképzeléseiben Róma egyfajta előemancipációs állomásként szerepelt, hogy mikor a kontinenst megfelelő módon előkészítik, végül politikailag is egyesítik majd Ómagyaroszággal - bár ezt a tervet soha nem mondták ki hivatalosan, de sok jel mutatott arra, hogy valami hasonló dolgozhatott a Római Köztársaság sokszor feltétlen és egyoldalú támogatásában.

A korszak végét hagyományosan az első olyan kolóniák megalakulásához kötik, amik távoli pozíciójukból és stabil helyzetükből fakadóan egyenlő félként léptek fel az anyagországgal való gazdasági és kereskedelmi kapcsolatukban, ami - néhány botrány után - a külsőállam koncepciójának kidolgozásával végződött.


A kolonizáció koraSzerkesztés

A korszakot egyre növekvő kolonizáció jellemezte, a kitelepülő csoportok jellegzetesen anti származású többséggel, de "eredeti" ómagyar vezetéssel rendelkeztek, koncesszióban vagy teljesen privát vállalkozásban, pontosan kidolgozott tervekkel és célpontokkal indultak útnak. Idővel több felelőtlen csoport nehézségeiről érkeztek hírek, esetenként a lelkesen induló telepesek az első éveket sem élték túl, ezért az ómagyar hatóságok többször próbálták szabályozni a kolóniák alapítását, illetve a már meglévő telepeket kötelezték az egymás iránti szolidaritásra, segítségnyújtásra, amit azok nem szívesen tettek meg sokszor, mert indokolatlanul nagy ráfordítást igényeltek gyakorlati haszon nélkül. (Egy rivális megerősödését nem tekintették annak.)

Az átkerült térképek és történelmi ismeretek miatt nem volt szükség nagy földrajzi felfedezésekre, a bizonyos megkötésekkel szabadon bérelhető korszerű és nagy kapacitású kereskedelmi hajókkal pedig könnyen elérhetőek voltak a javarészt lakatlan, de élhető klímával, erőforrásokkal rendelkező területek. Eleinte főleg szigeteken alapítottak kolóniákat (Pun-típusú támaszpontok), de hamarosan kontinensek szélein, sőt, belső területein is megjelentek az ómagyarok. Bár a hivatalos előírások minimális emancipációs szintet követeltek meg a kitelepülőktől, ezt sokszor kijátszották és a helyi (általában nem jelentős számú) lakosság emancipálása sem az eredeti ómagyar modell szerint zajlott.

Mindezek ellenére az Átkerülés előtti történelemből ismert visszaéléseket (rabszolgaság, járványok szándékos behurcolása, erőszakos térítés, hódítás) nagyrészt sikerült elkerülni, bár akadtak kirívó esetek, amik kiváltották az anyaország fellépését. A nagy távolságok és a költséges "rendszabályozó expedíciók" miatt azonban az ómagyar vezetés próbálta elérni azt, hogy ne legyen szükség túl sok rendészeti beavatkozásra, ezt leginkább az utánpótlás támogatásának megvonásával és a szomszédos telepek közti rivalizálás kihasználásával érték el, de bizonyos esetekben erőszakosan is beavatkoztak. (Általában a nagy botrányt kiváltó incidenseknél, visszaéléseknél.) A kolóniák között egyfajta helyi csendőr szerepet játszottak az államilag alapított települések, kisebb mértékben a koncessziós (vegyes állami-magán, célorientált) támaszpontok is, de a korszak végére az nem állami (de eredetileg államilag engedélyezett alapítású) kolóniák túlsúlyba kerültek. A változó erőviszonyokat (illetve ómagyar politikai akaratot) jelzi az is, hogy egyre több olyan kolónia kapott utólagos engedélyezést, amit illegálisan alapítottak. (Korábban ezeket - ha kellett - erőszakosan is felszámolták.) Sok ilyen kolónia már másodlagos (néha harmadlagos) alapítású volt, vagyis nem az anyaországból érkeztek az első telepeseik.

A kolonizáció (Föld-foglalás) nem ért véget a korszak lezárultával, de aKülsőállamok megerősödésének és önállósodási törekvéseinek eljöttével az addigi egypólusú hatalmi rendszer soktényezőssé vált, ezért a történészek Kuba függetlenségenek kikiáltását korszakhatárnak tartják.

A külsőállamok koraSzerkesztés

A Wikia-hálózat

Véletlen wiki